Soluna Platform

Biztos vagyok benne, hogy számtalan önfejlesztő módszerrel próbálkoztál már. Talán segítséget is kértél szakembertől, jártál pszichológushoz. Valahogy mégsem érzed azt, hogy előrébb lennél. Hogy történt volna érdemi változás. Többet tudsz magadról, megérted a saját működésedet, miért reagálsz bizonyos szituációkban úgy, ahogy, mégsem tudsz változtatni rajta. Nem értél el tartós pozitív változást. Talán ostorozod magad, amiért nem vagy elég kitartó, nem szánsz rá elég időt, vagy egyszerűen csak elkönyvelted, hogy menthetetlen vagy, neked semmi nem működik, sosem lesz jobb az élet.

Hadd legyek most az, aki emlékeztet: nem a te hibád, és még semmi sincs veszve.

Az egyetlen ok, amiért nem értél el pozitív eredményt, hogy vagy külön az elmével foglalkoztál, vagy külön a testtel – de nem a kettővel párhuzamosan.

Ha csak az elméddel dolgozol, a tested hátraránt. Ha csak a testtel, a gondolataid akadályoznak. Valódi változás csak együtt lehetséges.

Az ember holisztikus lény. Az elme és a test egy integrált rendszer részei, nem lehet őket külön tényezőként kezelni. Az egyik hatással van a másikra, és fordítva. És amíg csak az egyik oldalon dolgozunk, a másik oldal negatív hatással lesz a munkánkra, és semlegesíti azt.

Hogy néz ki mindez a gyakorlatban?

Az évek során alattomosan gyűlik benned a feszültség – mint egy lassan felfúvódó lufi, amely bármelyik pillanatban kipukkadhat. Egyre gyakrabban vagy ingerült, hamarabb pattansz el, akár a gyerekeiddel, akár a pároddal. Aztán eljön az a pont, amikor úgy érzed: nem bírod tovább. Segítséget kérsz, és felkeresel egy pszichológust.

Hétről hétre kiadsz magadból valamennyit – a nyomás talán enyhül, de az életed nem lesz látványosan könnyebb. Egyszer csak elérkeztek a múlt feltérképezéséhez: kiderül, hogy az egyik viselkedésmintát az anyukádtól hoztad, egy másik gondolkodásmódot a szüleid ültettek beléd. Felismerések születnek, de a kérdés ott marad: hogyan tovább?

Hazamész. És amikor legközelebb rákiabálsz a tinédzserre, amiért elfelejtette elindítani a mosást, már legalább felismered: „Köszi, anyu, ezt tőled tanultam.”

De attól, hogy tudod, megváltozott valami? A feszültség eltűnt? A reakcióid új irányt vettek? Aligha.

Mert egy dolog fényt gyújtani a múlt sötét sarkaiban – és egészen más megtanulni rendet rakni ott.

Az a szemétkupac nem más, mint a múltbeli negatív eseményekhez fűződő, fel nem dolgozott, megrekedt érzések. Ezek az érzések, amelyek automatikusan átveszik a tested felett a hatalmat, késztettek arra, hogy ráüvölts a gyerekre, mielőtt eszedbe juthatott volna, hogy ennyi idősen te is gyakran elfelejtetted a rád sózott házimunkát elvégezni.

Nem vagy menthetetlen – csak egyedül próbáltál rendet rakni egy rendszerszintű káoszban.

Ilyenkor nem te vagy jelen. Nem a valódi éned. Csak a túlélés működik – az ego veszi át az irányítást. A tested vészüzemmódba kapcsol: a túlélés fiziológiája megbénítja a szabad döntést. Már nem te választasz – az ösztöneid. Támadsz vagy menekülsz. Mintha a robotpilóta venné át az életed irányítását.

Nézzük végig, mi történik ilyenkor a testedben.

Egy hétköznapi jelenet – egy hangos szó, egy kihagyott feladat – elindít valamit. Az elméd villámgyorsan keresni kezd az emlékeid között, és megtalálja azt a gyerekkori pillanatot, amikor te voltál a kamasz, és rád kiabált az édesanyád. A régi élmény újraéled. Felidéződnek az akkor átélt érzések – anyád haragja, a te tehetetlenséged, szégyened vagy fájdalmad.

A tested ugyanazt az érzelmi koktélt kezdi el újra gyártani. 

Az agyad nem tud különbséget tenni egy oroszlán és egy mosatlan edény között. A tested ugyanúgy készenlétbe áll.

Az agyad pedig automatikusan beindítja a hozzá tartozó gondolati pályákat: „A gyerek engedelmeskedjen.” Vagy: „Úgyis mindig minden rám marad.” És mindez a másodperc törtrésze alatt lezajlik. Ennek hatására az agy bekapcsolja a vészjelzőt – az „üss vagy fuss”, vagy ahogy én szoktam erre utalni: „menekülj vagy harcolj” állapotot. Ez az ősi túlélő eszközünk nem hallgat a józan észre, aminek meg is van az oka. Ebben az állapotban a testünk minden energiát és a vér nagy részét az agyból és az emésztőrendszerből a kezekbe és lábakba irányítja, hogy el tudjunk menekülni vagy éppen harcolni. Szó szerint alig van vér az agyban, így a kognitív funkcióink eltompulnak. A puszta ösztön: harcolni vagy menekülni. 

A túlélésre tervezett agy nem a boldogulásodra játszik. Az ősi, hüllőagyad nem lát mást – sem a tinédzser lányodban, sem a ki nem mosott ruhában – csak veszélyt. Ellenséget.

Őrültségnek tűnik, igaz?
Pedig ez a rendszer hozott el minket idáig. Ez a túlélőprogram biztosította az emberiség fennmaradását és felemelkedését.

Csakhogy van egy bökkenő: ezt a rendszert nem a modern életre tervezték. Nem tud mit kezdeni a hétköznapi stresszel, a kapcsolati dinamikákkal, a mosatlan ruhákba száradó hatalmi harcokkal.

Az evolúció során stresszreakciónkat arra kalibrálta a szervezetünk, hogy azonnal reagáljunk életveszélyes helyzetekre – például egy bokor mögül előugró ragadozóra, vagy egy sikertelen vadászatra, ami az éhhalál veszélyét hordozta magában.

A modern ember idegrendszere azonban ugyanazzal a biológiai mechanizmussal működik – csak ma már nem vadállatok, hanem határidők, házimunka, anyagi nyomás, családi konfliktusok vagy épp a reggeli forgalmi dugó indítják be ugyanazt a stresszreakciót.

És bár racionálisan tudjuk, hogy ezek a helyzetek nem jelentenek valós életveszélyt, az agyunk ősi, ösztönvezérelt része nem tud különbséget tenni a múlt és a jelen között. Nem méri fel, hogy a forgalmi dugó, a határidő vagy egy feszültséggel teli családi beszélgetés nem a túlélésünket veszélyezteti.

Minden alkalommal, amikor elszakad nálad a cérna, amikor feszültté válsz, amikor túlterhelten reagálsz – ez az evolúciósan ősi mechanizmus lép működésbe. A tested vészjelzést ad: „Veszély! Készülj a menekülésre vagy a támadásra.”

Itt ismét fontos hangsúlyozni: nem egyéni kudarcról van szó. Hanem arról, hogy a legtöbb önfejlesztő módszer figyelmen kívül hagyja az idegrendszerünk alapvető működését. A tartós változás nem csupán kognitív felismeréseken múlik. A megrekedt érzelmi mintázatok a testben is lenyomatot hagynak – és ha ezekkel nem dolgozunk, a viselkedés szintjén is újra és újra visszatérnek.

A valódi gyógyulás ott kezdődik, ahol az idegrendszeri szabályozás, a testi tudatosság és a mentális munka egymással összhangba kerülnek.

Hogyan valósítható meg ez az integrált megközelítés a gyakorlatban?
Erről szól Prepok Zsuzsi következő cikke: „Hogyan gyógyuljunk hatékonyabban? – A test és az elme integrált útja.”